Mikor végre épségben hazaértem, az sem érdekelt, hogy a lakásban masszív fűszag terjeng, és anyám a konyhában gyanúsan mosolyogva főzi az ebédet.
Ismét kalandban volt részem. Na nem mintha váratlanul ért volna a dolog, megfigyeltem már, Sárbogárdon valahogy mindig megszívom. Általában a csatlakozást szoktam lekésni (különböző, nem ritkán szánalmat keltő okokból), de most, bár az IC késett pár percet, simán elértem a bajai vonatot. Először nem vettem észre semmi furcsát, csak miután lecuccoltam és elhelyezkedtem, akkor néztem körül a kocsiban. Egyből feltűnt, hogy a srégen mellettem levő ülésen egy gazdátlan hátizsák hever, és hát bizonyára mindannyian tudjátok, hogy a gyanús, elhagyott csomagok minden esetben bombát rejtenek magukban.
Namármost persze megkérdezhetnétek, milyen töketlen terrorista az, aki pont a Sárbogárd-Baja Interrégió vonatot akarja felrobbantani, hiszen az egész szerelvényen összesen négyen (no meg persze a személyzet) tartózkodtunk. Négy halott (no meg persze a személyzet), ugyan már, egy magára valamit is adó terrorista nem blamálja magát ilyen eredménnyel, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a négyből az egyik pont én lennék, szóval inkább nem bagatellizáltam el a dolgot.
Azonnal megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Először is megtippeltem, vajon egy hátizsáknyi robbanóanyag elegendő-e ahhoz, hogy átszakítsa az ülés vastag műanyag hátlapját. Számításaim szerint akkora pusztításra még az a gagyi TNT is képes, a Semtexről nem is beszélve.
Kvázi közvetlen életveszélyben voltam!
Részletes akciótervet kellett tehát elkészítenem ahhoz, hogy túlélhessem a katasztrófát. Hosszas mérlegelés után (melynek során felmerült például, hogy értesítenem kellene a rendőrséget vagy netán – még kimondani is szörnyű – fel kellene kelnem, és meg kellene keresnem a kalauzt) úgy döntöttem, leghelyesebb, ha szunyókálok egy kicsit. Amennyire a körülmények engedték, kényelmesen elhelyezkedtem, szigorúan arccal az ablaknak, nehogy a repeszek kiverjék a szememet, és hamarosan már aludtam is.
Arra ébredtem, hogy a kalauz a jegyemet kéri. Miután odaadtam neki, gyorsan lekezelte, és mivel rajtam kívül nem volt más utas a kocsiban, letelepedett a táska mellé, kinyitotta, és egy szendvicset elővéve belőle szépen megreggelizett.
Tiszta szerencse, hogy nem estem pánikba.
Ismét kalandban volt részem. Na nem mintha váratlanul ért volna a dolog, megfigyeltem már, Sárbogárdon valahogy mindig megszívom. Általában a csatlakozást szoktam lekésni (különböző, nem ritkán szánalmat keltő okokból), de most, bár az IC késett pár percet, simán elértem a bajai vonatot. Először nem vettem észre semmi furcsát, csak miután lecuccoltam és elhelyezkedtem, akkor néztem körül a kocsiban. Egyből feltűnt, hogy a srégen mellettem levő ülésen egy gazdátlan hátizsák hever, és hát bizonyára mindannyian tudjátok, hogy a gyanús, elhagyott csomagok minden esetben bombát rejtenek magukban.
Namármost persze megkérdezhetnétek, milyen töketlen terrorista az, aki pont a Sárbogárd-Baja Interrégió vonatot akarja felrobbantani, hiszen az egész szerelvényen összesen négyen (no meg persze a személyzet) tartózkodtunk. Négy halott (no meg persze a személyzet), ugyan már, egy magára valamit is adó terrorista nem blamálja magát ilyen eredménnyel, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a négyből az egyik pont én lennék, szóval inkább nem bagatellizáltam el a dolgot.
Azonnal megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Először is megtippeltem, vajon egy hátizsáknyi robbanóanyag elegendő-e ahhoz, hogy átszakítsa az ülés vastag műanyag hátlapját. Számításaim szerint akkora pusztításra még az a gagyi TNT is képes, a Semtexről nem is beszélve.
Kvázi közvetlen életveszélyben voltam!
Részletes akciótervet kellett tehát elkészítenem ahhoz, hogy túlélhessem a katasztrófát. Hosszas mérlegelés után (melynek során felmerült például, hogy értesítenem kellene a rendőrséget vagy netán – még kimondani is szörnyű – fel kellene kelnem, és meg kellene keresnem a kalauzt) úgy döntöttem, leghelyesebb, ha szunyókálok egy kicsit. Amennyire a körülmények engedték, kényelmesen elhelyezkedtem, szigorúan arccal az ablaknak, nehogy a repeszek kiverjék a szememet, és hamarosan már aludtam is.
Arra ébredtem, hogy a kalauz a jegyemet kéri. Miután odaadtam neki, gyorsan lekezelte, és mivel rajtam kívül nem volt más utas a kocsiban, letelepedett a táska mellé, kinyitotta, és egy szendvicset elővéve belőle szépen megreggelizett.
Tiszta szerencse, hogy nem estem pánikba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése