Azt hiszem, imádkozhatok, hogy a közeljövőben ne legyen háború. Mert ha a karácsonyi céges buli során, a paintballozáskor alkalmazott stratégiámat vesszük alapul (sunyi módon való meglapulás, majd véletlenszerű időközönként teljesen indokolatlan kitörés), nem túl jók a túlélési esélyeim. És bár a filmekben úgy tűnik, ha elég gyorsan szaladsz, a hülye ellenség mindig csak mögéd lő majd, ez a valóságban egyáltalán nincs így.
*
Ő volt vak, nem én, mégis, tippelhettek, ki esett majdnem hasra a fehér botban. Oké, csak későn ugrott be, hogy nyilván nem látja, hogy jövök, de akkor már késő volt. Egy akromatikus mozdulattal próbáltam menteni a menthetőt, gondoltam, kecsesen átszökkenek a bot fölött, de beleakadt a lábam. A többi utas nyilván szörnyülködött magában, micsoda bunkó vagyok, nem adok utat egy szegény szerencsétlen fogyatékosnak, pedig csak szokás szerint elbambultam.
Az vajon fogyatékosságnak számít, ha valaki kurvára nem tud reagálni a váratlan helyzetekre? Mert akkor, hoppá-hoppá, a vakvarjú ugyanolyan bunkó volt ám, mint én!
