nem kizárt, hogy influnyenza!

Hányni vagy nem hányni, múlt hétvégén nagyjából ez az egy kérdés foglalkoztatott egész végig. Elsőre talán evidensnek tűnik a válasz, hiszen a hányás simán benne van a TOP5 Legkellemetlenebb biológiai funkció között, mégis, ha az embert már két napja folyamatos hányinger* gyötri, átértékel magában néhány dolgot.

Teszem azt, felmerül benne a gondolat, hogy talán jobb lenne minél gyorsabban túlesni az egészen. Hányni, ismétlem, nem jó, de van olyan hosszan tartó hányinger, amikor bizony vonzóbb alternatívának tűnik a kavargó gyomornál. Ha az illető netalán hajlamos a világ dolgait tudományosan vizsgálni, esetleg meg is próbálja kiszámítani, mi az a kritikus idő, ami fölött a tartogatás már nem kifizetődő, ami felett bizony már a hányás jelenti a kisebbik rosszat. 

Természetesen a számítás során nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a hányás (bár gyors megkönnyebbüléssel jár) korántsem biztos, hogy véglegesen megoldja a problémát, más részről viszont az is elképzelhető, hogy miután hosszabb időn át sikerült visszatartanunk, végül akaratunk ellenére  mégis kibucskázik gyomrunk tartalma, ezzel mintegy feleslegessé téve egész addigi hősies ellenállásunkat.

Amúgy most már egész jól vagyok, bár azt hiszem, lándzsás útifű szirup-fan lettem. Még ha egyáltalán nem is vagyok benne biztos, hogy ezt hogy kell helyesen leírni.

*Na jó, nevezzük inkább enyhe émelygésnek, ami azért nem gátolt meg abban, hogy szombat este végigegyem a fácánból, szarvasból és vaddisznóból álló menüt. Mondjuk másnap azért bebizonyosodott, hogy a kedvenc döglött állatom továbbra is a birka/bárány.

teatojásos

Azt olvastam, hogy a kakukkfüvet a népi gyógyászatban előszeretettel használták köhögéscsillapításra. Kell-e mondanom, hogy imádom a kakukkfüvet, szóval alig várom már, hogy végre köhögjek, azonnal főznék egy jó bögre mézes kakukkfűteát. De sajnos egyelőre a megfázásomnak csak az orrdugulós szakaszában vagyok, innen még minimum 2 nap, mire úgy istenigazából nekiállok köhögni. Addig meg ihatom takonyoldónak azt a borzasztó ízű Neocitrant. Brrrr.

5 perccel később:

 
Azt hiszem, a türelem nem az erősségem. Mégsem bírtam ki, csináltam egy adagot. Jó tömény lett. Die, virus, die!

helyreigazítás

Ezen blog 2011. február 16-án kelt ”virtuóz mobilos képek” címet viselő bejegyzésében tévesen azt a látszatot keltettem, hogy a két japános témájú póló készítésében Anna és én egyenlő szerepet vállaltunk. Ezzel szemben a valóságban a projekt irányítója egyértelműen Anna volt, és ilyen minőségében a folyamat valamennyi lépését (alapötlet megfogalmazása, ábrák megtervezése, stencilek kivágása és a festés) ő végezte. Az én feladatom mindösszesen az ábra számítógéppel történő kidolgozására, a felhasznált alap- és segédanyagok, eszközök valamint berendezések biztosítására és kisebb technológiai tanácsadásra korlátozódott.

A hibáért az érintett elnézését kérem, és hasonló, ígérem, többé nem fog előfordulni.

virtuóz mobilos fényképek

Most, hogy az ünnepelt már megkapta őket, talán be is mutatnám, miket csináltunk a múltkor Annával. Persze nem dicsekedni akarok velük, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy valakinek esetleg annyira megtetszenének az alábbi pólók, hogy akár jelentősebb összeget is fizetne értük a hozzánk hasonló nyomorgó, ámde szemtelenül tehetséges sufni-divatdiktátoroknak. Á, dehogy!

okker

Olvasom, hogy Valentin-nap alkalmából egy hétig akciós a mustáros csirkemell (+Princess torta) az Ikeában. Hát most komolyan, van olyan elvetemült pár ebben az országban, aki oda megy ilyenkor ünnepelni? Romantikus vacsora, aztán andalgás az Expedit polcrendszerek között? Szörnyű, milyen emberek vannak. Hát ezek még azt sem tudják, hogy ilyen esetekben húsgombócot kell enni! 

(És ha már élzermek, akkor ezt okvetlenül meg kell hallgatnotok!)

kodázúr

Először fel sem tűnt, hogy valaki égve felejtette a villanyt a garázsban. Néhány szerszámra lett volna szükségem, és ez annyira lekötött, hogy mikor beléptem, semmi gyanúsat nem vettem észre. A többiek már egy jó ideje elmentek itthonról, egyedül voltam a lakásban. Csend volt, néma, baljós csend.

Lassan végigkutattam a polcokat, de hiába. Már éppen feladni készültem, unottan turkáltam csak a csavarhúzók között, mikor valami különös zajra lettem figyelmes, valami zajra, mely egyszerre volt az ember számára szinte észlelhetetlenül halk és iszonytatóan hangos is, egy zajra, amit csak a prédaállatok hallanak meg életük utolsó perceiben, lopakodó ragadozómancsok zajára.

Azonnal megfordultam, az idő és a tér, mint az alvadó vér sűrűsödött össze körülöttem, hallottam, ahogy a borotvaéles karmok megcsikordulnak a csupasz betonpadlón, és tudtam, már késő.

A szemem sarkából láttam csak a bestiát, a megtestesült gonoszság volt az csapzott, rőt bundában. Szédületes sebességgel mozgott, tekintetem egyszerűen képtelen volt követni, rettegve álltam tehát a garázs közepén, nem tudva, honnan csap majd le rám. Hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt apám elment volna, még felkiabált nekem az emeletre, de én pont a budin ültem, ráadásul a mosógép is ment, úgyhogy csak annyit értettem belőle, hogy „Fiam, a garázsban van egy…”

Remek, gondoltam, mindjárt felkoncolnak, én meg azt se tudom, mi ez, óriásira nőtt, veszett róka, vörösszőrű szibériai vérpanda vagy netán valami életre kelt mitológiai szörny, aztán rájöttem…

Az egyik nyulunk volt az, apám* biztos bevitte magával, mikor reggel a garázsban tett-vett, aztán mikor indulnia kellett, nem tudta elkapni a kis fürgét. Ekkor már a krumplisládák mögött reszketett szegény, talán még nálam is jobban megijedt, adtam hát neki egy almát vigasztalásul, na meg azért, hogy ne mondja el senkinek, mekkorát sikkantottam, mikor megláttam. Mégiscsak ciki lenne, ha kiderülne.

*Erről jut eszembe, apám vett magának ma egy új szemüveget. Most nem tudom eldönteni, Dr. Bubóra vagy inkább Dürrenmattra hasonlít benne. Mindenesetre vicces látvány.

tincses

Nos hát Annának üzenem, én is voltam ennyire madafaka (pedig az enyém még csak be se volt fonva!)