Először fel sem tűnt, hogy valaki égve felejtette a villanyt a garázsban. Néhány szerszámra lett volna szükségem, és ez annyira lekötött, hogy mikor beléptem, semmi gyanúsat nem vettem észre. A többiek már egy jó ideje elmentek itthonról, egyedül voltam a lakásban. Csend volt, néma, baljós csend.
Lassan végigkutattam a polcokat, de hiába. Már éppen feladni készültem, unottan turkáltam csak a csavarhúzók között, mikor valami különös zajra lettem figyelmes, valami zajra, mely egyszerre volt az ember számára szinte észlelhetetlenül halk és iszonytatóan hangos is, egy zajra, amit csak a prédaállatok hallanak meg életük utolsó perceiben, lopakodó ragadozómancsok zajára.
Azonnal megfordultam, az idő és a tér, mint az alvadó vér sűrűsödött össze körülöttem, hallottam, ahogy a borotvaéles karmok megcsikordulnak a csupasz betonpadlón, és tudtam, már késő.
A szemem sarkából láttam csak a bestiát, a megtestesült gonoszság volt az csapzott, rőt bundában. Szédületes sebességgel mozgott, tekintetem egyszerűen képtelen volt követni, rettegve álltam tehát a garázs közepén, nem tudva, honnan csap majd le rám. Hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt apám elment volna, még felkiabált nekem az emeletre, de én pont a budin ültem, ráadásul a mosógép is ment, úgyhogy csak annyit értettem belőle, hogy „Fiam, a garázsban van egy…”
Remek, gondoltam, mindjárt felkoncolnak, én meg azt se tudom, mi ez, óriásira nőtt, veszett róka, vörösszőrű szibériai vérpanda vagy netán valami életre kelt mitológiai szörny, aztán rájöttem…
Az egyik nyulunk volt az, apám* biztos bevitte magával, mikor reggel a garázsban tett-vett, aztán mikor indulnia kellett, nem tudta elkapni a kis fürgét. Ekkor már a krumplisládák mögött reszketett szegény, talán még nálam is jobban megijedt, adtam hát neki egy almát vigasztalásul, na meg azért, hogy ne mondja el senkinek, mekkorát sikkantottam, mikor megláttam. Mégiscsak ciki lenne, ha kiderülne.
Lassan végigkutattam a polcokat, de hiába. Már éppen feladni készültem, unottan turkáltam csak a csavarhúzók között, mikor valami különös zajra lettem figyelmes, valami zajra, mely egyszerre volt az ember számára szinte észlelhetetlenül halk és iszonytatóan hangos is, egy zajra, amit csak a prédaállatok hallanak meg életük utolsó perceiben, lopakodó ragadozómancsok zajára.
Azonnal megfordultam, az idő és a tér, mint az alvadó vér sűrűsödött össze körülöttem, hallottam, ahogy a borotvaéles karmok megcsikordulnak a csupasz betonpadlón, és tudtam, már késő.
A szemem sarkából láttam csak a bestiát, a megtestesült gonoszság volt az csapzott, rőt bundában. Szédületes sebességgel mozgott, tekintetem egyszerűen képtelen volt követni, rettegve álltam tehát a garázs közepén, nem tudva, honnan csap majd le rám. Hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt apám elment volna, még felkiabált nekem az emeletre, de én pont a budin ültem, ráadásul a mosógép is ment, úgyhogy csak annyit értettem belőle, hogy „Fiam, a garázsban van egy…”
Remek, gondoltam, mindjárt felkoncolnak, én meg azt se tudom, mi ez, óriásira nőtt, veszett róka, vörösszőrű szibériai vérpanda vagy netán valami életre kelt mitológiai szörny, aztán rájöttem…
Az egyik nyulunk volt az, apám* biztos bevitte magával, mikor reggel a garázsban tett-vett, aztán mikor indulnia kellett, nem tudta elkapni a kis fürgét. Ekkor már a krumplisládák mögött reszketett szegény, talán még nálam is jobban megijedt, adtam hát neki egy almát vigasztalásul, na meg azért, hogy ne mondja el senkinek, mekkorát sikkantottam, mikor megláttam. Mégiscsak ciki lenne, ha kiderülne.
*Erről jut eszembe, apám vett magának ma egy új szemüveget. Most nem tudom eldönteni, Dr. Bubóra vagy inkább Dürrenmattra hasonlít benne. Mindenesetre vicces látvány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése