meghatott

Ma aztán igazán adtunk a hagyományoknak: volt halászlé, mákosguba, na és persze a szokásos, előételnek is felfogható hókuszpókusz. Nem tudom, rajtunk kívül hányan kezdik így a karácsonyi ebédet, de a mi családunk első fogásként mindig különféle mézbe mártott, varázserejű dolgokat fogyaszt. Diót, hogy egészségesek legyünk, almát, hogy együtt maradjon a család és egy gerezd nyers fokhagymát, hogy elkerüljenek a rossz szellemek, bár hozzá tartozik, nővérem szerint a fokhagyma sokkal inkább alkalmas a család összetartására, hisz ha büdös a szánk, kénytelenek leszünk a többi, hozzánk hasonlóan fokhagymaszagú társaságát keresni, más úgysem állna velünk szóba.

Természetesen anyám az, aki mindezt meghonosította nálunk. Lelkének mélyebb régióiban még mindig élénken élnek bizonyos ősi rítusok, amik néha – a külvilág legnagyobb megdöbbenésére – a felszínre törnek. Talán nem túlzás azt állítani, a nép egyszerű gyermeke ő, erre utal az is, hogy gyakran érdekes szavakkal tűzdeli tele mondanivalóját. Most nem elsősorban arra gondolok, hogy szerinte a „csipetke” szó egészen mást jelent, mint amit a világ többi része gondol (annál is inkább, hisz én is úgy használom ezt a szót, mint ahogy az az ő képzeletbeli szótárában megtalálható, viszont akkor ezek szerint én nem tartozom bele a világ többi részébe, ami logikailag sehogy se stimmel), a „sürejéről” pedig egyáltalán nem vagyok hajlandó vitát nyitni.

Hanem… tudjátok mit, lássunk inkább néhány egyszerű példát:

     Mericske: oldalán mérőskálával ellátott műanyag kancsó
     Kavarós kávé: nescafé
     Internet: böngésző
     Gugli: böngésző
     Email: böngésző
     Böngésző: szüret után a tőkéken maradt szőlőfürtök után kutató személy


Számtalan példát tudnék még felhozni (mármint most hirtelenjében nem is, de amúgy biztos van még egy csomó), de úgy hallom, mennem kell. Valami újabb, izgalmas karácsonyi népszokás van készülőben a nappaliban.

És nem, nem a "Mennyből az angyal"-t fogjuk közösen elénekelni!

szezonális

Rendben, mondhatni teljes mértékben felkészültem a karácsonyra. Átálltam a szénhidrátszegény táplálkozásra, hogy jobban bírjam majd a nagy családi zabálásokat (ma például szerény kínai hatásokat mutató zöldséges tojáslepényt reggeliztem, mondjuk elég borzalmas volt az íze, pedig elméletben finomnak kellett volna lennie), megvettem az ajándékokat, és nagy küzdelmek árán a szaloncukrot is beszereztem.

Ez utóbbi minden évben nagy problémát jelent számomra. Vajon milyet vegyek? Eleve nem erősségem a gyors döntéshozatal, de amikor szinte csak gagyi termékekből lehet választani, na az a halálom. Szokás szerint vettem egy doboz Milkát, mandulakrémeset, ha jól emlékszem. Oké, ez speciel elég egyszerűen ment, ennek örömére szinte hajlamos is vagyok eltekinteni attól, hogy a Milka tulajdonképpen nem is gyárt (igazi) szaloncukrot, csak szaloncukornak álcázott bonbonokat, márpedig ez fontos, elvi kérdés, szóval hogy mi teszi a szaloncukrot szaloncukorrá… node mindegy, ezt már tavaly kifejtettem egyszer, és emlékeim szerint ritka unalmas bejegyzés lett az is.

Viszont egy csomag szaloncukor nem elég, úgyhogy ma a marcipánboltban vettem fél kiló kókuszosat is (megkóstoltam, túl édes, és ráadásul tejporíze van!). Roppant konzervatív döntés volt, nem vállaltam túl nagy kockázatot, pedig árultak pisztáciásat is, ami azért elég izgalmasan hangzik, viszont én a pisztáciának eddig csak a sózott formáját ismertem, ezért nem tudtam elképzelni, milyen lehet, és hiába célozgattam rá az eladónak, az a céda csakazértsem akart adni belőle kóstolót.

Tulajdonképpen mindegy is, fő, hogy mérgemben óriási gasztronómiai újítás jutott az eszembe: mi lenne, ha ezentúl sós szaloncukrot is gyártanának? A töltelék lehetne finomra darált pisztáciából készült massza (néhány nagyobb, harapható darab pisztáciával és kevés fokhagymával keverve), amit mézzel vékonyan megkent baconba bugyolálnának, majd a szalonnaburkot hirtelen ropogósra pirítanák. Vagy ugyanez földimogyoróval wasabis bundában. Vagy töpörtyűkrémes! Libamájas! Véreshurkás!

Ebből fogok meggazdagodni, de most komolyan

sekélység

Esik a hó

Fingik a ló

Seggen csúszik az igazgató!

Már az idejét sem tudom, mikor használtam utoljára ezt a remek kis rigmust, de most bizisten jól esett!

(Nyilvánvalóan esik a színvonal. És immár tendenciaszerűen!)

mélység

Ma megpróbáltam széllel szemben hugyozni. Büszke vagyok magamra, egész jól ment.

(Vagy csak nem fújt olyan erősen?)

bőrnoázett

nos tehát, míg egyesek bécsbe mennek, megemlíteném, hgy vacsorára csicsókakrémlevest csináltam barnított vajjal. a leves korrekt lett, jót tett neki, hogy botmixerelés után még szitán is átpasszíroztam, valamint hogy raktam bele egy szem krumpit is, így nem lett olyan tömény. legközelebb viszont kihagyom belőle a csilit, és inkább egy kis szerecsendióval ízesítem. persze nem is ez a lényeg, sokkal inkább hogy a barnított vaj (bár végigégette a számat, egész konkrétan az alsó ajkamat, de belülről ám, olyan, mintha rácuppantam volna egy izzó vasrúdra) egészen döbbenetesen finom cucc, instant rajongó lettem. mondjuk talán le kellett volna szűrnöm, mert így sötét guzmi úszkált az alján, ami látványra nem túl guszta, de hát egy evőkanálnyi vajat tudod ki fog szűrögetni! (és akkor, ebben most nem vagyok egészen biztos, de hogy nyilván a ghí is bejönne, hisz az tulajdonképpen a vaj, mínusz az említett guzmi. ugye? vagy nem? vagy de?)

na megyek, lejegelem a számat.

csak hogy rövid legyek

Faszom!

Igyekeztem nem túlságosan beleélni magamat, hogy ha netán puff lenne, ne üssön akkorát.

Ezek szerint nem sikerült.

(Olvasom az Indexen, hogy kanadai tudósok megállapították, a nyers hús látványa nyugtatóan hat az emberekre. Áhá, nyilván ezért szeretnék most legszívesebben élve felboncolni valakit.)

noha, ámbátor

Voltaképpen mi az, amit magaménak mondhatok? Ami, bárhova is kerüljek, mindig az enyém marad. Annáéknál például (és most próbáljuk meg túltenni magunkat azon, hogy a személyes tulajdonát képező ágyneműhuzatot a hétvégén oly rútul megbecstelenítették) a szekrény mélyén lapul néhány pohár, amiket ha majd elköltözik otthonról, magával vihet, és a stampedlikre, korsókra és bögrékre alapozva új, önálló életet kezdhet (méghozzá – majdnem kiment a fejemből – egy Egon Schiele képpel kidekorált lakásban, merthogy olyanja is van ám neki, mármint hogy persze csak képe, nem lakása).

Én ezzel szemben rendelkezem:

• egy remek kőmozsárral, abban fogok egyik első vacsoránkhoz salsa verdét keverni, sok petrezselyemmel, talán némi kapor is kerül majd bele, csodálatos lesz, mint ahogy a roston sült pisztráng is, ami mellé fogyasztjuk majd
   
• egy zöldalmás teásbögrével, ami ugyan egyesek szerint nem túl férfias dolog, de én szeretem, és különben is, szerintem a zöldalma, mint motívum, minimum uniszex, de ha netán mégsem, akkor sem vagyok hajlandó lecserélni a bögrémet mondjuk G.I. Joe-sra, csak hogy macsóbbnak tűnjek
  
  
• egy bortartóval, szóval ha majd netán vendégségbe akarnátok jönni hozzánk, nyugodtan hozhattok nekünk egy palack bort ajándékba, lesz hova rakni, ha engem kérdeztek, száraz fehér jöhet, mit szólnátok a furminthoz, szerintem tökéletes választás lenne
  
  
• egy dugóhúzóval, egy telefonfogóval, egy tolómérővel, egy forrasztópákával és egy hobbikéssel, arra az esetre, ha bármit is húzni, fogni, mérni, forrasztani illetve késelni akarnék
  
  
• végezetül pedig egy aranytömbbel, na jó, azzal pont nem, pedig mindig is szerettem volna egyet, mit egyet?, egy egész halomnyit, mint a filmekben, pakolászhatnám őket a szoba egyik sarkából a másikba, testedzésnek se lenne utolsó, de ahogy nézem, a legnagyobb aranytömb, ami kapható, csak egy kilós, az pedig túl kicsi, számításaim szerint kisebb lehet, mint egy magnókazetta tokjának a fele, szóval annyira nem lehetne villogni vele, hiába kerül bő kilencmillió forintba, de sebaj, azért biztos megleszünk valahogy nélküle is.

Úgy legyen.

padlizsános

Hú, ezt már rég rögzíteni szerettem volna, hogy ha egyszer netán rekonstruálni akarnánk ezt a csodát, akkor ne nézzünk bután magunk elé. Most már persze kicsit késő, sok mindenre nem emlékszem, de azért fussunk neki.

Joghurtos padlizsánsaláta Anna módra

Először is vegyünk egy rakás padlizsánt a piacon, vigyük haza, vágjuk nagy kockákra, alaposan sózzuk be, majd töltsünk fél órát-órát a kedvteléseinkkel (dohányzás, gagyi energiaitalok fogyasztása, a Metropol sudokurovata). Ha végeztünk, öblítsük le a padlizsánkockákat, majd próbáljuk meg papírtörlővel a nedvességet leitatni róluk, végül adjuk fel, és csak úgy vizesen borítsuk őket egy sütőpapírral bélelt tepsibe. Sózzuk, borsozzuk, olajjal locsoljuk, és toljuk be a sütőbe, mondjuk egy órára, vagy amíg szépen el nem kezd pirulni.

Amíg a padlizsán sül, töltsük az időt kedvteléseinkkel (dohányzás, kávézás, Barátok Közt), de persze célszerűbb, ha ezek helyett inkább nekiállunk elkészíteni az öntetet. Ehhez mindenek előtt joghurtra lesz szükségünk, mégpedig jó sokra. Használhatunk görög joghurtot vagy simát, esetleg a mi példánkat követve mindkettőt vegyesen. Ahhoz, hogy a joghurtunkból minden képzeletet felülmúló Öntet legyen, nem kell más, mint egy csipetnyi varázslat, bűbáj és az angyalok karának bódító éneke. Ezek híján azonban kellő mennyiségű aprított fokhagyma, menta, egy kevés petrezselyemzöld és némi durvára tört dió is megteszi.

Ja és brindza, úgy rémlik az is kell, bár megmondom őszintén, erre már nem igazán emlékszem, de az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy mi raktunk bele, olyan fajták vagyunk, ha a közelünkben juhtúró, márványsajt és/vagy kapor található, azt azonnal belekeverjük valamibe.

Ezzel az öntetünk el is készült, bár Endre szíve szerint felturbózná még egy kis paradicsommal, uborkával vagy egyéb kutyafülével is, de egy szavát se higgyük, nem ért ő ehhez, és lehet, kicsit morogni fog, amiért lehurrogtuk, de később be fogja látni, nekünk volt igazunk

Közben minden bizonnyal a padlizsán is megsült, keverjük össze tehát az öntettel, majd rakjuk a kész salátát a hűtőbe egy éjszakára. Reggel konstatáljuk, hogy húbazmeg, a padlizsán az összes szaftot magába szívta, ezért szaladjuk le a Spárba, vegyünk még joghurtot, és lazítsuk fel vele egy kicsit a masszát. Végezetül, csak hogy Endre is örüljön, a saláta tetejét díszítsük paradicsomcikkekkel. Az uborka és egyéb kutyafüle minden bizonnyal túlzás lenne, ezért ezeket ne erőltessük. Ha mindezzel megvagyunk, nem marad más hátra, mint hogy hálát adjunk egy-két szabadon választott szentnek, amiért sikerült végre olyat alkotnunk, amiben tényleg csak nagyon nehezen lehetne hibát találni.

péntekista

Ahh, rémes, egyszerűen rrrrrrémes, ma reggel, mikor megnéztem a legfrissebb subba <3 iwiw-et, észrevettem, hogy valaki értékelte (mégpedig nem túl pozitívan), mennyire vagyok kedves, és ezáltal az átlagom 0,066 ponttal csökkent. Hát mit tegyek, mit tehetek, küldjek virágot az összes ismerősömnek, hátha sikerül a mostani 3,3-as kedvességi indexemet feljebb tornászni? És ez még mind semmi, ugyanis ahogy nézegettem az oldalt, eszembe jutott, hogy a ”Mennyire jó szakember?” kérdésre ketten is feleltek, méghozzá mindketten egyessel! Na ez az, amit biztosan nem fogok beleírni az önéletrajzomba, pedig tegnap tudtam meg, hogy a Triumph a dunaújvárosi gyárába minőségellenőröket keres, és azóta minden vágyam, hogy én is tangatesztelő legyek. Nem csoda, biztos nagyon izgalmas napi nyolc órában női fehérneműket leszaggatni a próbababákról, miközben az ember azt rikoltozza, hogy ”I am the Sexual Tiger!”, és jelenteni, ha a pánt túl könnyen vagy nehezen szakadt el, de most már hiába, ilyen eredményekkel esélyem sincs, hogy felvegyenek

(És ha már önéletrajz, akkor szeretném közölni, milyen felháborítónak tartom, hogy szinte mindenhol kikötik, hogy küldjek magamról fényképet is, hát mi ez, munkaközvetítő vagy randiszervíz? Most jövő héten mehetek fényképezkedni, de előtte tiltakozásom jeléül leborotválom a fejemet kopaszra. Mégpedig egy ilyen kerekes fejborotvával, mert olyan cukimuki.)

Amúgy fáj az állkapcsom. 

sálas 2.

Ma reggel apám leszólta a sálamat. Mármint Anna sálját. Egyszóval a MI sálunkat! Na jó, tulajdonképpen engem. Hosszadalmas és kissé zavaros fejtegetésének a lényege az volt, hogy szerinte én nem a hideg ellen, hanem (hahh!) csak divatból hordok sálat.

Természetesen ezt azonnal megcáfoltam, ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ma délután, mikor hazafelé igyekeztem, a főtér és a sétálóutca környékén, direkt figyeltem, rajtam kívül egyetlen sálas férfiemberrel sem lehetett találkozni.

Történelmi jelentőségű pillanat, 2010. október 22-én délután négykor kvázi én voltam a legmenőbb az egész városban. Ezt azért még egy kicsit szoknom kell.

sálas

Ma ismét az új sálam volt rajtam, és nem dicsekvésképpen mondom, de sikerült pont a kellő mértékben nemtörődöm és sikkes módon a nyakam köré tekernem, amitől vonzerőm szinte zavaróan nagyra nőtt. Örömteli esemény, de sokkal lényegesebb, hogy csupáncsak attól, hogy sálat húztam, egészen modern és fővárosi fiatalnak éreztem magam.

Na persze itt vidéken is hordanak az emberek sálat, de kizárólag télen, mikor nagy a hideg, a modern és fővárosi fiatalok azonban (legalábbis én úgy tapasztaltam) az év bármely szakában képesek sálat, méghozzá modern és fővárosi sálat hordani! Ma például kifejezetten meleg volt, kicsit meg is izzadt a nyakam. Vajon a modern fővárosi fiataloknak eleve kevesebb verejtékmirigyük van? Vagy annyira coolok, hogy túl tudnak lépni az efféle problémákon, és meghagyják az aggodalmaskodást a hozzám hasonló sálszüzeknek?

Persze tulajdonképpen mindez nem befolyásol semmit, most éppen teljesen lefoglal a gondolat, hogy talán a mostaninál is modernebb és fővárosibb fiatal lehetnék, ha ezentúl női sálban nyomnám!

szörnyen modoros

Mikor végre épségben hazaértem, az sem érdekelt, hogy a lakásban masszív fűszag terjeng, és anyám a konyhában gyanúsan mosolyogva főzi az ebédet.

Ismét kalandban volt részem. Na nem mintha váratlanul ért volna a dolog, megfigyeltem már, Sárbogárdon valahogy mindig megszívom. Általában a csatlakozást szoktam lekésni (különböző, nem ritkán szánalmat keltő okokból), de most, bár az IC késett pár percet, simán elértem a bajai vonatot. Először nem vettem észre semmi furcsát, csak miután lecuccoltam és elhelyezkedtem, akkor néztem körül a kocsiban. Egyből feltűnt, hogy a srégen mellettem levő ülésen egy gazdátlan hátizsák hever, és hát bizonyára mindannyian tudjátok, hogy a gyanús, elhagyott csomagok minden esetben bombát rejtenek magukban.

Namármost persze megkérdezhetnétek, milyen töketlen terrorista az, aki pont a Sárbogárd-Baja Interrégió vonatot akarja felrobbantani, hiszen az egész szerelvényen összesen négyen (no meg persze a személyzet) tartózkodtunk. Négy halott (no meg persze a személyzet), ugyan már, egy magára valamit is adó terrorista nem blamálja magát ilyen eredménnyel, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a négyből az egyik pont én lennék, szóval inkább nem bagatellizáltam el a dolgot.

Azonnal megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Először is megtippeltem, vajon egy hátizsáknyi robbanóanyag elegendő-e ahhoz, hogy átszakítsa az ülés vastag műanyag hátlapját. Számításaim szerint akkora pusztításra még az a gagyi TNT is képes, a Semtexről nem is beszélve.

Kvázi közvetlen életveszélyben voltam!

Részletes akciótervet kellett tehát elkészítenem ahhoz, hogy túlélhessem a katasztrófát. Hosszas mérlegelés után (melynek során felmerült például, hogy értesítenem kellene a rendőrséget vagy netán – még kimondani is szörnyű – fel kellene kelnem, és meg kellene keresnem a kalauzt) úgy döntöttem, leghelyesebb, ha szunyókálok egy kicsit. Amennyire a körülmények engedték, kényelmesen elhelyezkedtem, szigorúan arccal az ablaknak, nehogy a repeszek kiverjék a szememet, és hamarosan már aludtam is.

Arra ébredtem, hogy a kalauz a jegyemet kéri. Miután odaadtam neki, gyorsan lekezelte, és mivel rajtam kívül nem volt más utas a kocsiban, letelepedett a táska mellé, kinyitotta, és egy szendvicset elővéve belőle szépen megreggelizett.

Tiszta szerencse, hogy nem estem pánikba.

forte

"Képzeld, tegnap lehet, hogy találtam egy skorpiót. Arrébb akartam rakni az egyik virágcserepet, és ott bújkált alatta egy nagy, soklábú állat, és amikor felé nyúltam, a farkát fenyegetően felemelte. Gyorsan rátapostam, mire azonnal felhagyott ezzel a magatartással."

Tanulság: a skorpiók agresszivitása egyenesen arányos a magasságokkal, másszóval minél laposabb egy skorpió, annál barátságosabb.

fontoskodó

Ma nagyot adtam a mezőgazdaságnak!

Délelőtt kinn voltunk a kertben, és szedtem (időrendi sorrendben) diót, fekete retket, céklát, pasternyákot, sárgarépát, karalábét és két csoffadt padlizsánt.

Fura, mióta megvan már a kertünk, de egész eddig soha nem láttam céklát a maga természetes közegében, a betakarításában pedig pláne nem vettem részt. Nem csoda hát, hogy meglepődtem, milyen spooky dolog is az! Ahogy levágtam a leveleket és a gyökeret az első gumóról, a metszőollóm pengéjét a cékla leve, mint az alvadó vér, egyből pirosra festette, ami egy fanatikus természetvédőnek nyilván egy csapásra elvette volna a kedvét a szüret folytatásától.

„Éééén vagyok a texasi metszőollós gyilkos!”, hörögtem bele a vidék csendjébe, amivel bizonyára könnyen kivívhattam volna a már említett fanatikus természetvédők haragját, de szerencsémre egyikük sem tartózkodott akkor a közelemben, így miközben kedvemre gyilkolásztam tovább, eltöprenghettem, vajon mit is főzzek ebből a rengeteg céklából.

Céklakrémlevest, egy jó forró és sűrű céklakrémlevest!, kiáltottam fel magamban, hiszen (bár már csak hobbiszinten köhögök, nem olyan mindent elsöprő, őrült szenvedéllyel, mint pár napja, még mindig náthás vagyok egy kicsit, a céklakrémleves pedig köztudottan minden nyavalyára gyógyírt jelent. Nem csak a náthám múlna el tőle, a látásom is megjavulna, és hipp-hopp búcsút mondhatnék a gerincferdülésemnek, a pattanásaimnak, a ...

...Namármost ezek után mondjuk kissé érthetetlen, hogy hazaérve miért csináltam inkább egy adag fokhagymás sült céklát (dióval és márványsajttal rétegezve!), de sebaj, egy biztos, holnap ez lesz a reggelim, már alig várom.

A náthámra meg majd iszom tovább a Neocitrant.

1.!

Na igen, kedves olvasó (aki önmagammal vagy azonos), akkor tehát végül mégis váltottam. Ugye érzed, milyen nagy nap ez az életemben, ráadásul ma mikor anyám megkérdezte, mi legyen holnap az ebéd, én gondolkodás nélkül rávágtam: zöldbableves. Persze csak azért, mert olyan náthás vagyok, hogy biztos vagyok benne, úgysem fogom érezni az ízét.