guszta

Na jó, bár a múltkor szembesültem vele, hogy nem én találtam fel a vízbegrízt, de sebaj, ez nem akadályozott meg, hogy tegnap este is csináljak magamnak egy adagot. Illetve végül teábagríz lett belőle, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve egy kevés – mozsárban porrá tört – zöld teát is tettem bele, ami az ízének határozottan jót tett, mondjuk ha legközelebb ilyet csinálok – azaz ha rajtam múlik, kábé soha– talán mehetne bele több tea is.

Viszont ennek kapcsán elkezdtem agyalni, miért mindig csak tejben (illetve most már vízben) főtt grízt készítünk. Hát nincs a földön ezeken kívül egy csomó más folyadék, amik mind csak arra várnak, hogy decinként két púpozott kanál darával sűrű pépet főzzünk belőlük? Tessék, csinált például bárki is valaha sörbegrízt? Nem, nem csinált, legalábbis a gugli még nem hallott ilyesmiről, ami nagyjából ugyanaz.

De majd most!

El is képzeltem, barnasört használnék hozzá, esetleg fele részben vízzel hígítva, mondjuk fahéjjal és mézzel, a végén egy jó adag vajjal krémesebbé téve. Nem tartom teljesen kizártnak, hogy egész ehető lenne, persze megvan rá az esély, hogy egy fenét, de hát mikor tartott ez engem vissza az ilyesmitől?

pudli

Tegnap annyi gyöszt és porcicát összesöpörtem a lakásban, hogy a végeredményt simán el lehetett volna adni ölebként az angyalföldi parishiltonnak. Csak ha fazonra akarná nyírni, akkor derülne ki, hogy hiányzik a közepéből a kutya.

(Amúgy feltaláltam a vízbegrízt. Majdnem olyan jó, mint a tejbegríz. Leszámítva, hogy nincs íze. A neve viszont egyértelműen ütősebb, ami tulajdonképpen fél siker!)

(Ó, most rákerestem, a gugli 356 találatot dobott ki a 'vízbegríz'-re. Ennyit erről.)

dabdab

Tessék, egyszer akarok dőzsölni, és akkor se jön össze!

Persze tudom, bizonyára elcsábított a ragyogás, többet akartam, mint amennyi nekem jár, de ahogy megláttam a főnököm mai ebédrendelését, azaz konkrétan a benne szereplő két darab islert, úgy éreztem, lassan félévnyi munkaviszony után egyet én is megérdemelnék.

Nem, nem érdemlek meg, legalábbis a menzások szerint semmiképpen. Szerintük ennyi idő után maximum egy vacak piskótatekercsre vagyok jogosult, pedig azt utálom. Most itt rohad a nyakamon (nem is, az asztalomon) önhittségem bizonyítékaként, szinte a képembe röhög, amiért azt hittem, vagyok valaki, valaki, akinek van, akinek lehet egy islere.

(Jó, a főnöknek se azt csomagoltak, tehát valószínűleg az isler elfogyott. Szóval ezek azt képzelik, egy piskótatekercs van annyira finom, mint egy isler. Nem hiszem, hogy a továbbiakban szóba állhatok ezzel a tudatlan népséggel.)

Amúgy a ’nyaralás’ (ja igen, mert voltam ám, holnap a konyhásnénik orra alá is dörgölöm, hogy Olaszországban bezzeg megbecsültek, ott bezzeg emberszámba vettek!), és megállapítottuk, hogy a Smartok Róma filatáskái.