padlizsános

Hú, ezt már rég rögzíteni szerettem volna, hogy ha egyszer netán rekonstruálni akarnánk ezt a csodát, akkor ne nézzünk bután magunk elé. Most már persze kicsit késő, sok mindenre nem emlékszem, de azért fussunk neki.

Joghurtos padlizsánsaláta Anna módra

Először is vegyünk egy rakás padlizsánt a piacon, vigyük haza, vágjuk nagy kockákra, alaposan sózzuk be, majd töltsünk fél órát-órát a kedvteléseinkkel (dohányzás, gagyi energiaitalok fogyasztása, a Metropol sudokurovata). Ha végeztünk, öblítsük le a padlizsánkockákat, majd próbáljuk meg papírtörlővel a nedvességet leitatni róluk, végül adjuk fel, és csak úgy vizesen borítsuk őket egy sütőpapírral bélelt tepsibe. Sózzuk, borsozzuk, olajjal locsoljuk, és toljuk be a sütőbe, mondjuk egy órára, vagy amíg szépen el nem kezd pirulni.

Amíg a padlizsán sül, töltsük az időt kedvteléseinkkel (dohányzás, kávézás, Barátok Közt), de persze célszerűbb, ha ezek helyett inkább nekiállunk elkészíteni az öntetet. Ehhez mindenek előtt joghurtra lesz szükségünk, mégpedig jó sokra. Használhatunk görög joghurtot vagy simát, esetleg a mi példánkat követve mindkettőt vegyesen. Ahhoz, hogy a joghurtunkból minden képzeletet felülmúló Öntet legyen, nem kell más, mint egy csipetnyi varázslat, bűbáj és az angyalok karának bódító éneke. Ezek híján azonban kellő mennyiségű aprított fokhagyma, menta, egy kevés petrezselyemzöld és némi durvára tört dió is megteszi.

Ja és brindza, úgy rémlik az is kell, bár megmondom őszintén, erre már nem igazán emlékszem, de az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy mi raktunk bele, olyan fajták vagyunk, ha a közelünkben juhtúró, márványsajt és/vagy kapor található, azt azonnal belekeverjük valamibe.

Ezzel az öntetünk el is készült, bár Endre szíve szerint felturbózná még egy kis paradicsommal, uborkával vagy egyéb kutyafülével is, de egy szavát se higgyük, nem ért ő ehhez, és lehet, kicsit morogni fog, amiért lehurrogtuk, de később be fogja látni, nekünk volt igazunk

Közben minden bizonnyal a padlizsán is megsült, keverjük össze tehát az öntettel, majd rakjuk a kész salátát a hűtőbe egy éjszakára. Reggel konstatáljuk, hogy húbazmeg, a padlizsán az összes szaftot magába szívta, ezért szaladjuk le a Spárba, vegyünk még joghurtot, és lazítsuk fel vele egy kicsit a masszát. Végezetül, csak hogy Endre is örüljön, a saláta tetejét díszítsük paradicsomcikkekkel. Az uborka és egyéb kutyafüle minden bizonnyal túlzás lenne, ezért ezeket ne erőltessük. Ha mindezzel megvagyunk, nem marad más hátra, mint hogy hálát adjunk egy-két szabadon választott szentnek, amiért sikerült végre olyat alkotnunk, amiben tényleg csak nagyon nehezen lehetne hibát találni.

péntekista

Ahh, rémes, egyszerűen rrrrrrémes, ma reggel, mikor megnéztem a legfrissebb subba <3 iwiw-et, észrevettem, hogy valaki értékelte (mégpedig nem túl pozitívan), mennyire vagyok kedves, és ezáltal az átlagom 0,066 ponttal csökkent. Hát mit tegyek, mit tehetek, küldjek virágot az összes ismerősömnek, hátha sikerül a mostani 3,3-as kedvességi indexemet feljebb tornászni? És ez még mind semmi, ugyanis ahogy nézegettem az oldalt, eszembe jutott, hogy a ”Mennyire jó szakember?” kérdésre ketten is feleltek, méghozzá mindketten egyessel! Na ez az, amit biztosan nem fogok beleírni az önéletrajzomba, pedig tegnap tudtam meg, hogy a Triumph a dunaújvárosi gyárába minőségellenőröket keres, és azóta minden vágyam, hogy én is tangatesztelő legyek. Nem csoda, biztos nagyon izgalmas napi nyolc órában női fehérneműket leszaggatni a próbababákról, miközben az ember azt rikoltozza, hogy ”I am the Sexual Tiger!”, és jelenteni, ha a pánt túl könnyen vagy nehezen szakadt el, de most már hiába, ilyen eredményekkel esélyem sincs, hogy felvegyenek

(És ha már önéletrajz, akkor szeretném közölni, milyen felháborítónak tartom, hogy szinte mindenhol kikötik, hogy küldjek magamról fényképet is, hát mi ez, munkaközvetítő vagy randiszervíz? Most jövő héten mehetek fényképezkedni, de előtte tiltakozásom jeléül leborotválom a fejemet kopaszra. Mégpedig egy ilyen kerekes fejborotvával, mert olyan cukimuki.)

Amúgy fáj az állkapcsom. 

sálas 2.

Ma reggel apám leszólta a sálamat. Mármint Anna sálját. Egyszóval a MI sálunkat! Na jó, tulajdonképpen engem. Hosszadalmas és kissé zavaros fejtegetésének a lényege az volt, hogy szerinte én nem a hideg ellen, hanem (hahh!) csak divatból hordok sálat.

Természetesen ezt azonnal megcáfoltam, ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ma délután, mikor hazafelé igyekeztem, a főtér és a sétálóutca környékén, direkt figyeltem, rajtam kívül egyetlen sálas férfiemberrel sem lehetett találkozni.

Történelmi jelentőségű pillanat, 2010. október 22-én délután négykor kvázi én voltam a legmenőbb az egész városban. Ezt azért még egy kicsit szoknom kell.

sálas

Ma ismét az új sálam volt rajtam, és nem dicsekvésképpen mondom, de sikerült pont a kellő mértékben nemtörődöm és sikkes módon a nyakam köré tekernem, amitől vonzerőm szinte zavaróan nagyra nőtt. Örömteli esemény, de sokkal lényegesebb, hogy csupáncsak attól, hogy sálat húztam, egészen modern és fővárosi fiatalnak éreztem magam.

Na persze itt vidéken is hordanak az emberek sálat, de kizárólag télen, mikor nagy a hideg, a modern és fővárosi fiatalok azonban (legalábbis én úgy tapasztaltam) az év bármely szakában képesek sálat, méghozzá modern és fővárosi sálat hordani! Ma például kifejezetten meleg volt, kicsit meg is izzadt a nyakam. Vajon a modern fővárosi fiataloknak eleve kevesebb verejtékmirigyük van? Vagy annyira coolok, hogy túl tudnak lépni az efféle problémákon, és meghagyják az aggodalmaskodást a hozzám hasonló sálszüzeknek?

Persze tulajdonképpen mindez nem befolyásol semmit, most éppen teljesen lefoglal a gondolat, hogy talán a mostaninál is modernebb és fővárosibb fiatal lehetnék, ha ezentúl női sálban nyomnám!

szörnyen modoros

Mikor végre épségben hazaértem, az sem érdekelt, hogy a lakásban masszív fűszag terjeng, és anyám a konyhában gyanúsan mosolyogva főzi az ebédet.

Ismét kalandban volt részem. Na nem mintha váratlanul ért volna a dolog, megfigyeltem már, Sárbogárdon valahogy mindig megszívom. Általában a csatlakozást szoktam lekésni (különböző, nem ritkán szánalmat keltő okokból), de most, bár az IC késett pár percet, simán elértem a bajai vonatot. Először nem vettem észre semmi furcsát, csak miután lecuccoltam és elhelyezkedtem, akkor néztem körül a kocsiban. Egyből feltűnt, hogy a srégen mellettem levő ülésen egy gazdátlan hátizsák hever, és hát bizonyára mindannyian tudjátok, hogy a gyanús, elhagyott csomagok minden esetben bombát rejtenek magukban.

Namármost persze megkérdezhetnétek, milyen töketlen terrorista az, aki pont a Sárbogárd-Baja Interrégió vonatot akarja felrobbantani, hiszen az egész szerelvényen összesen négyen (no meg persze a személyzet) tartózkodtunk. Négy halott (no meg persze a személyzet), ugyan már, egy magára valamit is adó terrorista nem blamálja magát ilyen eredménnyel, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy a négyből az egyik pont én lennék, szóval inkább nem bagatellizáltam el a dolgot.

Azonnal megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Először is megtippeltem, vajon egy hátizsáknyi robbanóanyag elegendő-e ahhoz, hogy átszakítsa az ülés vastag műanyag hátlapját. Számításaim szerint akkora pusztításra még az a gagyi TNT is képes, a Semtexről nem is beszélve.

Kvázi közvetlen életveszélyben voltam!

Részletes akciótervet kellett tehát elkészítenem ahhoz, hogy túlélhessem a katasztrófát. Hosszas mérlegelés után (melynek során felmerült például, hogy értesítenem kellene a rendőrséget vagy netán – még kimondani is szörnyű – fel kellene kelnem, és meg kellene keresnem a kalauzt) úgy döntöttem, leghelyesebb, ha szunyókálok egy kicsit. Amennyire a körülmények engedték, kényelmesen elhelyezkedtem, szigorúan arccal az ablaknak, nehogy a repeszek kiverjék a szememet, és hamarosan már aludtam is.

Arra ébredtem, hogy a kalauz a jegyemet kéri. Miután odaadtam neki, gyorsan lekezelte, és mivel rajtam kívül nem volt más utas a kocsiban, letelepedett a táska mellé, kinyitotta, és egy szendvicset elővéve belőle szépen megreggelizett.

Tiszta szerencse, hogy nem estem pánikba.