Hányni vagy nem hányni, múlt hétvégén nagyjából ez az egy kérdés foglalkoztatott egész végig. Elsőre talán evidensnek tűnik a válasz, hiszen a hányás simán benne van a TOP5 Legkellemetlenebb biológiai funkció között, mégis, ha az embert már két napja folyamatos hányinger* gyötri, átértékel magában néhány dolgot.
Teszem azt, felmerül benne a gondolat, hogy talán jobb lenne minél gyorsabban túlesni az egészen. Hányni, ismétlem, nem jó, de van olyan hosszan tartó hányinger, amikor bizony vonzóbb alternatívának tűnik a kavargó gyomornál. Ha az illető netalán hajlamos a világ dolgait tudományosan vizsgálni, esetleg meg is próbálja kiszámítani, mi az a kritikus idő, ami fölött a tartogatás már nem kifizetődő, ami felett bizony már a hányás jelenti a kisebbik rosszat.
Természetesen a számítás során nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a hányás (bár gyors megkönnyebbüléssel jár) korántsem biztos, hogy véglegesen megoldja a problémát, más részről viszont az is elképzelhető, hogy miután hosszabb időn át sikerült visszatartanunk, végül akaratunk ellenére mégis kibucskázik gyomrunk tartalma, ezzel mintegy feleslegessé téve egész addigi hősies ellenállásunkat.
Amúgy most már egész jól vagyok, bár azt hiszem, lándzsás útifű szirup-fan lettem. Még ha egyáltalán nem is vagyok benne biztos, hogy ezt hogy kell helyesen leírni.
*Na jó, nevezzük inkább enyhe émelygésnek, ami azért nem gátolt meg abban, hogy szombat este végigegyem a fácánból, szarvasból és vaddisznóból álló menüt. Mondjuk másnap azért bebizonyosodott, hogy a kedvenc döglött állatom továbbra is a birka/bárány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése