totalita

Van a magyar gasztronómiának egy szörnyűséges vadhajtása, amit talán ovi- vagy nagyikonyhának lehetne nevezni, és aminek mintha más célja nem is lenne, mint hogy megóvja az embereket a kellemetlenségektől. Mármint azoktól a dolgoktól, amiket kellemetlenségnek gondol.

Jajj, kisfiam, ne edd meg, keserű, vigyázz savanyú, ismételgetik*, aztán zutty, máris beleborítanak egy nagy adag cukrot, attól lesz finom.

Hát nem, nem lesz az. Nehogy már diszkrimináljunk alapízeket, persze az ellenkező véglet, az istenítés meg pláne bűn, hiszen az agyoncukrozás egyből elnyom minden zamatot, nem marad más, csak valami istentelen ragacs. Épp ezért lehetetlen szinte ma Magyarországon enni egy normális paradicsomlevest (jó, ott mondjuk a túl sok liszt is hiba, de az most nem tartozik ide), hogy a cukrosvízben úszó fejessalátáról ne is beszéljek.

A menzán, ahova ebédelni járunk, természetesen ugyanúgy túlédesítenek mindent, sajnos nincs is ebben semmi meglepő, de hogy ma a girosztál mellé is édes lében úszó káposztasalátát adtak, az van olyan felháborító, hogy erősen gondolkozom egy kisebbfajta forradalom kirobbantásán.

Egyedül az tart vissza, hogy akkor kiderülne, az a bizonyos girosztál bizony jobb híján csirkehúsból(!!!) készült, és ezt egy magamfajta sznob bizony nem élné túl.

*Kiskoromban a búcsúban, ha kínáltak, mindig tonikot kértem, a nagynénik -  akkor még volt belőlük négy – körbeálltak, és szörnyülködtek, hogy hogy lehet ezt meginni, hisz az keserű, nem való az egy olyan kis 7-8 éves töpszlinek, mint amilyen én voltam. Ilyenkor mindig kicsit büszke voltam magamra, kicsit úgy éreztem, több vagyok náluk, de hát mit csináljak, én már csak ilyen kicsinyes köcsög voltam.