cumi

Csak jelzem, velünk aztán nem lehet packázni, ha mi nekiállunk dőzsölni, akkor nincs, mi megállítson bennünket. Tegnap például tényleg két kézzel szórtuk a pénzt: vettünk két egész kumquatot!

(Natessék, ezzel most szépen megszakítottam ezt a jó kis grízes sorozatot. Azért megpróbálom menteni a menthetőt, és idebiggyesztem a végére, a kumquat bizonyára tejbegrízbe keverve is fogyasztható. Főként azért, mert - bár a fenti képen látható hatalmas összeget kidobtunk rá az ablakon - magában szinte ehetetlenül szar. Jó, hát ez egy gyenge próbálkozás volt.)

grízes

Úgy látszik, nem tudok elszakadni az extrém grízektől. A mai vacsorám például sima tejbegríznek indult, félúton grúzgríz lett belőle, a végeredmény viszont már semola di noci volt. Ami persze voltaképpen még mindig csak egy tejbegríz.

guszta

Na jó, bár a múltkor szembesültem vele, hogy nem én találtam fel a vízbegrízt, de sebaj, ez nem akadályozott meg, hogy tegnap este is csináljak magamnak egy adagot. Illetve végül teábagríz lett belőle, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve egy kevés – mozsárban porrá tört – zöld teát is tettem bele, ami az ízének határozottan jót tett, mondjuk ha legközelebb ilyet csinálok – azaz ha rajtam múlik, kábé soha– talán mehetne bele több tea is.

Viszont ennek kapcsán elkezdtem agyalni, miért mindig csak tejben (illetve most már vízben) főtt grízt készítünk. Hát nincs a földön ezeken kívül egy csomó más folyadék, amik mind csak arra várnak, hogy decinként két púpozott kanál darával sűrű pépet főzzünk belőlük? Tessék, csinált például bárki is valaha sörbegrízt? Nem, nem csinált, legalábbis a gugli még nem hallott ilyesmiről, ami nagyjából ugyanaz.

De majd most!

El is képzeltem, barnasört használnék hozzá, esetleg fele részben vízzel hígítva, mondjuk fahéjjal és mézzel, a végén egy jó adag vajjal krémesebbé téve. Nem tartom teljesen kizártnak, hogy egész ehető lenne, persze megvan rá az esély, hogy egy fenét, de hát mikor tartott ez engem vissza az ilyesmitől?

pudli

Tegnap annyi gyöszt és porcicát összesöpörtem a lakásban, hogy a végeredményt simán el lehetett volna adni ölebként az angyalföldi parishiltonnak. Csak ha fazonra akarná nyírni, akkor derülne ki, hogy hiányzik a közepéből a kutya.

(Amúgy feltaláltam a vízbegrízt. Majdnem olyan jó, mint a tejbegríz. Leszámítva, hogy nincs íze. A neve viszont egyértelműen ütősebb, ami tulajdonképpen fél siker!)

(Ó, most rákerestem, a gugli 356 találatot dobott ki a 'vízbegríz'-re. Ennyit erről.)

dabdab

Tessék, egyszer akarok dőzsölni, és akkor se jön össze!

Persze tudom, bizonyára elcsábított a ragyogás, többet akartam, mint amennyi nekem jár, de ahogy megláttam a főnököm mai ebédrendelését, azaz konkrétan a benne szereplő két darab islert, úgy éreztem, lassan félévnyi munkaviszony után egyet én is megérdemelnék.

Nem, nem érdemlek meg, legalábbis a menzások szerint semmiképpen. Szerintük ennyi idő után maximum egy vacak piskótatekercsre vagyok jogosult, pedig azt utálom. Most itt rohad a nyakamon (nem is, az asztalomon) önhittségem bizonyítékaként, szinte a képembe röhög, amiért azt hittem, vagyok valaki, valaki, akinek van, akinek lehet egy islere.

(Jó, a főnöknek se azt csomagoltak, tehát valószínűleg az isler elfogyott. Szóval ezek azt képzelik, egy piskótatekercs van annyira finom, mint egy isler. Nem hiszem, hogy a továbbiakban szóba állhatok ezzel a tudatlan népséggel.)

Amúgy a ’nyaralás’ (ja igen, mert voltam ám, holnap a konyhásnénik orra alá is dörgölöm, hogy Olaszországban bezzeg megbecsültek, ott bezzeg emberszámba vettek!), és megállapítottuk, hogy a Smartok Róma filatáskái.

megállt

Tegnap óta feltűnően májkrémszagú a kezem, és nem tudom, mitől. Májkrémtől, felelné a magát roppant okosnak képzelő olvasó, pedig attól biztosan nem. Különös.

Amúgy a napokban vezető hír lettem egy itt most meg nem nevezett oldalon, és celebbé válásomat mivel mással ünnepelhettem volna, mint hogy hazafelé a buszon összefutottam Fluor Tomival. Egy kifejezetten csíborképű sutyerákkal volt, mikor felszálltak, kábé fél méterre álltak tőlem, aztán mondjuk odébb mentek, de akkor is. Én remekül kezeltem a dolgot, látványosan nem néztem oda, úgy tettem, mintha fel sem ismerném Tomit (ezek után, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, én már csak így hívom magamban), mire ő úgy tett, mintha észre se venné, hogy észre se veszem, de tudtam, mélyen legbelül fáj neki, nagyon fáj.

tökély

(Nagyon) hamis brassói:

Egy serpenyőben olvasszunk fel egy jó adag kacsazsírt, és ha én azt mondom, jó adag, akkor ténylegesen kurvasokra gondolok, tehát mehet bele bőven. Közben aprítsunk fel (mármint ha menő tévészakácsok lennénk, így tennénk, ehelyett daraboljunk előre, nem szégyen) egy kb. félfasznyi sárgarépát és egy fél újhagymát, fedő nélkül pároljuk őket néhány percig, optimális esetben csak addig, míg a hagyma el nem kezd égni, de persze a pontot úgysem találjuk meg, szóval annyi a lényeg, hogy még ne legyen túlságosan fekete.

Ekkor ízesítsük szójaszósszal, borecettel, kínai ötfűszer keverékkel és maláj csilitrutyival, majd ha a levét kicsit elfőtte, dobjunk bele egy vastag szelet, felkockázott kenyeret. Hagyjuk, hogy a kenyérkockák alaposan megszívják magukat a szafttal, majd süssük őket szép pirosra és ropogósra. Félidőben öntsünk a kenyérre még egy kis szójaszószt, tökfölöslegesen, mert így a büdös életben nem akarnak majd ropogóssá válni, ráadásul túl sósak is lesznek.

Ha kész, borítsuk tálra az egész förtelmet, mutatóujjunkkal nyomkodjunk a kenyérkockák közé néhány vékony szelet lengyel ementálit, de csak mert még mindig van belőle egy csomó.

Aztán lepődjünk meg rajta, hogy tulajdonképpen egész finom lett.